Még mindig nem tudok magamhoz térni az előző este történéseitől. Nehezen
hiszem el még mindig, hogy a nagy, és erős YongGuk, megkérte a kezem. Boldog
vagyok, és már alig várom, hogy új életet kezdhessek vele. Most már érzem, hogy
valami új vár rám, ami még jobb dolgokkal van teli, mint az eddigi életem. Csak
benne bízok, senki másba. Őt akarom éjjel-nappal, életem végéig.
Egyedül ülök kint az udvaron és
hagyom, hogy a Nap melegítse arcom, és szerveztem megteljen D vitaminnal. Agyam
teli van a tegnap esti történésekkel, s már titokban az esküvőmet tervezem. A
madarak csiripelésének hangja vesz körbe, s a lágy szellő simogat. Nyugodt és
boldog vagyok, hisz végre sínen van az életem.
Hirtelen pisztolydörrenésre
leszek figyelmes, ami a ház felől jön. Magamra kapom a köntösöm és rohanok
befelé. Bemegyek a hátsó ajtón a nappaliba, de az üres. Dulakodás hangjaira
leszek figyelmes, ami az emeletről jön. Felsiettek a lépcsőn, s próbálok minél
nesztelenebb maradni. A hangok egyre tisztábbak. Férfiak veszekednek, és hallom
szerelmem hangját is. Valamiért máshogy cseng hangja, mintha fájna neki valami.
Zavaros minden. A beszédük, a kérdéseik, és a válaszok. Nem értek semmit, és
nem értem miért veszekednek. Újra megdörren a pisztoly. Bedugom ujjammal a
csengő fülem. Félek, hogy valami rossz fog történi. Újra hallom a kérdést.
- Hol van? - erőteljes a férfi hangja. Nem válaszol senki, csak YongGuk
nevet fel hangosan.
- Azt hiszed, hogy meg fogom mondani? - hangja nyugodt. Féltem, és nem
akarom, hogy bármi baja legyen. Értetlenül állok az ajtó előtt. Nem tudom, mit
keresnek, vagy hogy miről van szó.
- Kénytelen leszel. Szóval? - meglapulok még jobban az ajtó mögött.
Most már tudni akarok mindent. YongGuk üvöltésére összerezzenek. Hangjából
hallom, hogy fáj neki, bármi is legyen az. Szemeimbe könnyek szöknek, szerelmem
szenvedésétől. Szeretem őt, és nem akarom, hogy bárki is bántsa, vagy bármi
baja legyen. Meghalnék, ha soha többé
nem lenne az, az ember, akibe bele szerettem.
Két kéz nehezedik a vállamra, ami megragad, és erőszakosan tol be
YongGuk dolgozószobájába. Meg vagyok riadva és még reagálni se tudok arra, ami
történik velem. A szoba teli van férfiakkal, és középen YongGuk ül egy székben,
amihez hozzá van kötözve. Arca hófehér és verejtékes, lábai véresek. Mosolyogva
néz rám, miközben én riadtan és sírva nézek végig rajta. Oda akarok hozzá
rohanni, magamhoz ölelni, csókolni, és ápolni. Nem tudok mozdulni. Szorítanak.
Nem tudok felfogni a történtekből semmit sem. Tompa vagyok és rettegek.
- YongGuk! - mondom csendesen. - YongGuk! Engedjék el! Nem látják, hogy
már alig él? - üvöltöm, de csak kiröhögnek. Pisztoly csöve nyomódik
halántékomhoz.
- Enged el! - sziszegi YongGuk. Félelmem még nagyobb. Nem akarok
meghalni, de azt még annyira se akarom, hogy neki legyen baja.
- YongGuk!- sírom a nevét.
- Mond el, hol van! - vág közbe fogva tartóm. - Hol van a chip? -
erőszakos a férfi hangja. YongGuk megrázza a fejét, s a combjába egy kést
szúrnak. Felordít a fájdalomtól, én pedig nem bírom hallgatni a hangját.
Szemeimet összeszorítom, fejem lehajtom, és hangosan zokogni kezdek. Bántják a
szerelmem, és ez mindnél jobban fáj. Tegnap olyan boldogok voltunk. Tegnap
minden más volt. Tegnap megkérte a kezem, ma pedig már az esküvőnket terveztem.
Újra a tegnapi napot szeretném. Újra mellette szeretnék lenni, békében.
- Engedjék el! Nem látják, hogy szenved? - kiabálok rájuk. - Fáj neki!
- Fogd be a pofád hülye kurva. - megüt. YongGuk felmordul. Székestől
felugrik, s a gyenge fa széket szétveri a falon kiszabadítva magát. Neki esik
az egyik férfinek, de a következő pillanatban eldörren a fegyver. Megáll
minden. Megáll a szívverésem, s megáll ő is. Felém fordul. Vér buggyan ki
szájából, s térdre ereszkedik, majd összeesik. Hirtelen minden a homályba vész
körülöttem. Szívem megáll, s csak lélegzetemet hallom. Minden a homályba, a
sötétségbe vész egy perc alatt. A jövő, mit elterveztem, egy perc alatt tűnik
el, a reménnyel együtt, hogy valaha végre, teljesen boldog leszek. Kitépem
magam fogva tartóm kezéből. Oda rohanok hozzá és magamhoz ölelem a már
élettelen testét. Felordítok. A nevét kiáltom sírva. Akarom őt, akarom, hogy
még mindig éljen. Dühös vagyok. Ölni tudnék. Azt akarom, hogy újra magához
öleljen és szeressen. Magamhoz ölelem, és ringatni kezdem.
- YongGuk, kérlek! Könyörgöm neked, nem menj el nélkülem oda, ahova én
nem mehetek. YongGuk, nem halhatsz meg.
Mi lesz az esküvővel, mi lesz a közös élettel? Könyörgöm neked! Kérlek YongGuk,
nyisd ki a szemed, kellj fel, szidj le újra. Kérlek. - zokogok. Érzelmeimnek
nem tudok megálljt parancsolni. YongGuk, ha így látna, nagyon leszidna. Nem
szereti mikor így viselkedem. Elkapja valaki a derekam, és elhurcol YongGuk
holttestéttől. Rúgkapálódok, és próbálok kiszabadulni a fogságból, újra
szerelmem mellett akarok lenni. Erőm elfogy, a kép pedig távolodik. Elhagyjuk a
szobát. Sikítok. Nem akarok elmenni a házból, ami oly sok, szép emléket adott
nekem. Dae nevét kiáltom, de csak az jár a fejembe, hogy már ő is halott lehet.
Sikítok, harapok. Nem használ semmi se, mert egy kendőt nyomnak az arcomhoz,
amiből szúrós szag érződik. Lassan elhomályosul körülöttem minden, és pilláim
nehezek lesznek. Sötétség vesz körül, s YongGukkal találom szembe magam.
