4.rész

   Még mindig nem tudok magamhoz térni az előző este történéseitől. Nehezen hiszem el még mindig, hogy a nagy, és erős YongGuk, megkérte a kezem. Boldog vagyok, és már alig várom, hogy új életet kezdhessek vele. Most már érzem, hogy valami új vár rám, ami még jobb dolgokkal van teli, mint az eddigi életem. Csak benne bízok, senki másba. Őt akarom éjjel-nappal, életem végéig.

  Egyedül ülök kint az udvaron és hagyom, hogy a Nap melegítse arcom, és szerveztem megteljen D vitaminnal. Agyam teli van a tegnap esti történésekkel, s már titokban az esküvőmet tervezem. A madarak csiripelésének hangja vesz körbe, s a lágy szellő simogat. Nyugodt és boldog vagyok, hisz végre sínen van az életem. 

   Hirtelen pisztolydörrenésre leszek figyelmes, ami a ház felől jön. Magamra kapom a köntösöm és rohanok befelé. Bemegyek a hátsó ajtón a nappaliba, de az üres. Dulakodás hangjaira leszek figyelmes, ami az emeletről jön. Felsiettek a lépcsőn, s próbálok minél nesztelenebb maradni. A hangok egyre tisztábbak. Férfiak veszekednek, és hallom szerelmem hangját is. Valamiért máshogy cseng hangja, mintha fájna neki valami. Zavaros minden. A beszédük, a kérdéseik, és a válaszok. Nem értek semmit, és nem értem miért veszekednek. Újra megdörren a pisztoly. Bedugom ujjammal a csengő fülem. Félek, hogy valami rossz fog történi. Újra hallom a kérdést.

- Hol van? - erőteljes a férfi hangja. Nem válaszol senki, csak YongGuk nevet fel hangosan.

- Azt hiszed, hogy meg fogom mondani? - hangja nyugodt. Féltem, és nem akarom, hogy bármi baja legyen. Értetlenül állok az ajtó előtt. Nem tudom, mit keresnek, vagy hogy miről van szó.

- Kénytelen leszel. Szóval? - meglapulok még jobban az ajtó mögött. Most már tudni akarok mindent. YongGuk üvöltésére összerezzenek. Hangjából hallom, hogy fáj neki, bármi is legyen az. Szemeimbe könnyek szöknek, szerelmem szenvedésétől. Szeretem őt, és nem akarom, hogy bárki is bántsa, vagy bármi baja legyen.  Meghalnék, ha soha többé nem lenne az, az ember, akibe bele szerettem. 

   Két kéz nehezedik a vállamra, ami megragad, és erőszakosan tol be YongGuk dolgozószobájába. Meg vagyok riadva és még reagálni se tudok arra, ami történik velem. A szoba teli van férfiakkal, és középen YongGuk ül egy székben, amihez hozzá van kötözve. Arca hófehér és verejtékes, lábai véresek. Mosolyogva néz rám, miközben én riadtan és sírva nézek végig rajta. Oda akarok hozzá rohanni, magamhoz ölelni, csókolni, és ápolni. Nem tudok mozdulni. Szorítanak. Nem tudok felfogni a történtekből semmit sem. Tompa vagyok és rettegek.

- YongGuk! - mondom csendesen. - YongGuk! Engedjék el! Nem látják, hogy már alig él? - üvöltöm, de csak kiröhögnek. Pisztoly csöve nyomódik halántékomhoz.

- Enged el! - sziszegi YongGuk. Félelmem még nagyobb. Nem akarok meghalni, de azt még annyira se akarom, hogy neki legyen baja.

- YongGuk!- sírom a nevét.

- Mond el, hol van! - vág közbe fogva tartóm. - Hol van a chip? - erőszakos a férfi hangja. YongGuk megrázza a fejét, s a combjába egy kést szúrnak. Felordít a fájdalomtól, én pedig nem bírom hallgatni a hangját. Szemeimet összeszorítom, fejem lehajtom, és hangosan zokogni kezdek. Bántják a szerelmem, és ez mindnél jobban fáj. Tegnap olyan boldogok voltunk. Tegnap minden más volt. Tegnap megkérte a kezem, ma pedig már az esküvőnket terveztem. Újra a tegnapi napot szeretném. Újra mellette szeretnék lenni, békében.

- Engedjék el! Nem látják, hogy szenved? - kiabálok rájuk. - Fáj neki!

- Fogd be a pofád hülye kurva. - megüt. YongGuk felmordul. Székestől felugrik, s a gyenge fa széket szétveri a falon kiszabadítva magát. Neki esik az egyik férfinek, de a következő pillanatban eldörren a fegyver. Megáll minden. Megáll a szívverésem, s megáll ő is. Felém fordul. Vér buggyan ki szájából, s térdre ereszkedik, majd összeesik. Hirtelen minden a homályba vész körülöttem. Szívem megáll, s csak lélegzetemet hallom. Minden a homályba, a sötétségbe vész egy perc alatt. A jövő, mit elterveztem, egy perc alatt tűnik el, a reménnyel együtt, hogy valaha végre, teljesen boldog leszek. Kitépem magam fogva tartóm kezéből. Oda rohanok hozzá és magamhoz ölelem a már élettelen testét. Felordítok. A nevét kiáltom sírva. Akarom őt, akarom, hogy még mindig éljen. Dühös vagyok. Ölni tudnék. Azt akarom, hogy újra magához öleljen és szeressen. Magamhoz ölelem, és ringatni kezdem.

- YongGuk, kérlek! Könyörgöm neked, nem menj el nélkülem oda, ahova én nem mehetek.  YongGuk, nem halhatsz meg. Mi lesz az esküvővel, mi lesz a közös élettel? Könyörgöm neked! Kérlek YongGuk, nyisd ki a szemed, kellj fel, szidj le újra. Kérlek. - zokogok. Érzelmeimnek nem tudok megálljt parancsolni. YongGuk, ha így látna, nagyon leszidna. Nem szereti mikor így viselkedem. Elkapja valaki a derekam, és elhurcol YongGuk holttestéttől. Rúgkapálódok, és próbálok kiszabadulni a fogságból, újra szerelmem mellett akarok lenni. Erőm elfogy, a kép pedig távolodik. Elhagyjuk a szobát. Sikítok. Nem akarok elmenni a házból, ami oly sok, szép emléket adott nekem. Dae nevét kiáltom, de csak az jár a fejembe, hogy már ő is halott lehet. Sikítok, harapok. Nem használ semmi se, mert egy kendőt nyomnak az arcomhoz, amiből szúrós szag érződik. Lassan elhomályosul körülöttem minden, és pilláim nehezek lesznek. Sötétség vesz körül, s YongGukkal találom szembe magam.