1.rész

  Te vagy a mindenem. Érted élek, s ha kell, érted fogok meghalni. Sohasem fogom szerelmed elárulni. Emlékszem azokra a percekre, amikor csak álmodoztam rólad. Álmodoztam arról, hogy milyen lenne melletted, és hogy most megszereztelek magamnak, nem tudnálak elhagyni. Szeretlek, és szeretni foglak. Nélküled nem tudnék élni. Megfulladnék a bánatban, és a kétségbeeséstől, hogy soha többé nem leszel az enyém. Mindent megteszek azért, hogy ne szenvedj hiányt. Megadom azt, ami neked kell, bármi áron.

  Megint mellette ébredek. Magamhoz ölelem izmos, meztelen testét és még egyszer utoljára magamba szívom illatát, mielőtt felkelne, és a nappal elrontana mindent. Megmozdul, ahogy ajkaimmal megcsókolom hátát. Hümmögni kezd, s szemei lassan kinyílnak.

- Hmmm… ezt meg tudnám szokni. - dünnyögi mély hangján. Mosolyra húzódik a szám, ahogy az övé is, s fejem hátára teszem.

- Azt el is hiszem. - suttogom. Megmozdul, s megfordul, én pedig mellkasára teszem vissza fejem. Simogatom hasizmát, miközben ő magához karol.

- Szeretlek. - ajkaihoz emelem ajkaim és megcsókolom. - Azt hiszem ideje felkelni. Mennem kell dolgozni. - elhúzom szám, és szomorúan tekintek rá. Nem akarom, hogy itt hagyjon. Nem akarom, hogy újra, mint mindennap veszélybe sodorja az életét. Szeretem, és meghalnék, ha soha többé nem jönne haza. - Jön pár ügyfél, muszáj mennem, de ha végeztem, akkor kárpótolni foglak, esküszöm. - felemeli kisujját, és összekulcsolja enyémmel. Megrázzuk párszor összekulcsolt ujjunkat, s mosolyogva nézzünk egymásra. Ezt én vezettem be kettőnk között. Én emeltem fel a kisujjam neki, akárhányszor meg akartam vele ígértetni valamit. Nehezen ment bele, és még nehezebben szokott hozzá, de ma már természetesnek veszi. Sok mindent megváltoztatott magával kapcsolatosan miattam. Semmi oka nem lett volna rá, de ő mégis megtette, mert szeret.

  Felül az ágyon majd megkeresi a földön heverő boxerét, s felveszi. Még egyszer, utoljára szembe fordul velem, mielőtt elmenne. Kezemmel támasztom fejem és úgy nézek rá. Ő csak mosolyog.

- Nem fürdesz? - kérdezem csendesen.

- Majd ha haza jöttem, akkor veled. - visszahajol hozzám, s megcsókol. - Szia.

- Szia. - mondom szomorúan, s beletörődve nézem, ahogy kilép az ajtón.

  Este ér haza. Egésznap aggódva ültem és figyeltem a bejárati ajtót, hogy mikor lép be rajta. Nem kellene féltenem, tudom jól, de aggódom érte, akárhányszor elmegy itthonról. Ő ilyenkor csak sunyin mosolyog, majd, mint egy kisfiú behúzza nyakát, s zsebre tett kézzel közeledik felém. Nem tudok rá ilyenkor haragudni. Minden este eljátssza, én pedig minden este megbékülök, s megnyugszom. Magához ölel, én pedig viszonozom ölelését.

- Hiányoztál! - suttogom a fülébe. Magamba szívom illatát. Igénylem azt, hogy érezhessem minden nap férfias parfümét. Drog számomra, ami már rég az agyamba és szervezetembe itta magát. Kell ő nekem, és tudom jól, hogy én is neki.

- Te is nekem. - megcsókolja a fülem mögötti részt. Beleborzongok érintésébe, s többet akarok. Belekarolok nyakába és lehúzom magamhoz, hogy ajkaira tapadhassak. Nem ódzkodik. Felvesz és a háló felé megy velem. Csókunkat egy percre se szakítja meg. Vadul falja ajkaimat, s én se teszek máshogy. Hiányzott, s féltettem. Egésznap rá gondoltam és arra, hogy mi lenne velem, ha egyik nap nem jönne haza. Belehalnák a bánatba. Nem tudnám az életem elképzelni nélküle, nem tudnám fojtatni, az egész lét értelmetlenné válna.

„Dühösen állnak szüleim előttem. Apám arca vörös, anyám szemeibe düh és megvetés van. Nem igazi szüleim, hisz ők koreaiak, de ők találtak rám, és ők neveltek, most pedig megbántottam őket. Féltenek YongGuk-tól, de nem tudok az érzelmeimnek parancsolni. Én csak állok előttük, nem merek megmozdulni. Várom, hogy mondjanak valamit, de nem szólnak. Farkasszemet nézzünk egymással, s látom rajtuk, hogy nem akarják elhinni azt, amit mondtam nekik.

- Szeretem. - suttogom, hátha utoljára tudok rájuk hatni. Az elmúlt félévben mióta együtt vagyok YongGuk-kal, s mióta tisztában vannak azzal, hogy hol töltöttem a délutánjaimat az első pár hónapban, próbáltak minket szétválasztani azzal, hogy minden délután értem jöttek a suliba vagy egyszerűen eltiltottak tőle, ellenőriztek merre járok.

- Ezt nem gondolhatod komolyan! - emeli fel hangját apám. Kissé megijedek tőle, s teszek egy lépést hátra. - Ő egy bűnöző. Komolyan egy ilyen emberrel akarsz élni, aki bármelyik pillanatban átvághat valamivel? Ez az ember csak kihasznál téged. Fiatal vagy még. A rózsaszínköd ott van a szemed előtt, s elhiszel neki mindent. - megrázom a fejem.

- Ő engem nem bántana. - próbálok határozott lenni, de előttük nem megy.

- Honnan veszed? Embereket öl. Mi van, ha egyik nap ellened fog fordulni…

- ENGEM NEM BÁNTANA!!! - emelem fel a hangom. - Hozzá akarok költözni. Ti nem is ismeritek, és ezért ítélkeztek felette, de ő kedves ember. A munkáját és a magánéletét különválasztja. Engem szeret, és más nem érdekel…”

- Min gondolkozol? - kérdezi, mikor mellkasán fekszem és simogatom a csupasz felületet.

- A múlton. A körülményeken, ahogy hozzád költöztem. - nem nézek fel rá. Továbbra is a mellkasát simogatom mutatóujjammal. Magához ölel.

- Az már rég volt. - suttogja, s próbál megnyugtatni. Máskor sikerülne neki, de most nem. Túlságosan felkavarodtak bennem az érzelmek.

- Sajnálom, hogy úgy váltam el tőlük. Azóta nem is hívtak fel, hogy megkérdezzék, hogy vagyok. Nem is érdekli őket, mi van velem, mert haragszanak rám és jogosan. - megpuszilja a fejem tetejét és nagyot sóhajt.

- Nem tehettél mást. Nem akartak elengedni és én se engedném, hogy a lányom egy ilyen fiúval menjen el, mint én. - hangja szomorúvá válik, s tudom, hogy miért. Számtalanszor elmondta már nekem, hogy mennyire bánja, hogy így kell pénzt keresnie, hogy ezt kell csinálja, de más lehetősége nincs. Ezt látta az apjától, majd mikor az meghalt, akkor az anyja folytatta, s rászállt ez a „családi vállalkozás” mikor az édesanyja is meghalt. Ebben nőtt fel, s ez ellen nem tud már semmit se tenni. Én nem okolom semmiért, sőt erősnek és bátornak tartom, amiért merte folytatni azt, amit a szülei elkezdtek. Minden nap kockára teszi az életét, de minden nap haza jön hozzám, hogy öleljen és szeressen.

- YongGuk, nincs veled semmi baj, csak kicsit önbizalom hiányod van. - felnézek rá mosolyogva. Végre ő is mosolyog.

- Önbizalom hiány? - bólintok. - Szerintem nekem semmi bajom sincs önbizalom terén. Tudom, hogy ász vagyok, de azt hiszem ezt az előbb be is bizonyítottam. - megfog, és maga alá gyűr, én pedig sikítva nevetek fel. Lehajol és elkezdi nyakamat csókolni.

- YongGuk. - nevetek hangosan.