2.rész

  DaeHyun lép be a nappaliba. Egyedül vagyok, és most örülök, ennek a bolond ember társaságának. Dae, YongGuk leghűségesebb barátja, és legjobb embere. Gyerekkoruk óta ismerik egymást, és mindig is elválaszthatatlanok voltak. Nekem is ő a legjobb barátom, de amúgy sincs rajta kívül más barátom. Ő az egyetlen ember, aki támogat kettőnket, és így csak ő áll velem szóba. Mosolyogva nézek fel rá, ő pedig megáll előttem zsebre tett kezekkel, szintén mosolyogva. Arca ugyan olyan szép, mint YongGuké, de vonásai lágyabbak, érzékibbek. Minden nő ölne kegyeiért, s húsos ajkaiért.

- Mi járatban? - felállok szembe vele, de ő megfogja vállaim, és visszaültet.

- Ma nem kell dolgoznom. - lehuppan mellém, s tarkóján összekulcsolja ujjait, úgy dől hátra behunyt szemekkel. Kérdően nézzek rá.

- Hogy-hogy? - kinyitja jobb szemét, s úgy néz rám, majd újra becsukja a szemét.

- Mert tegnap megsérültem. - mondja halál nyugodtan, nekem pedig hirtelen hatalmasat dobban a szívem.

- Mi az, hogy tegnap megsérültél? - kérdezem kétségbeesetten, s keresem rajta a lehetséges sérülés helyét. Nem mozdul.

- Tegnap meglőttek, de semmi bajom. - meg se hatja, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Mintha valami hétköznapi dologról beszélne. Számomra DaeHyun épsége is ugyan olyan fontos, mint YongGuk-é. Nélkülük én senki se lennék. DaeHyun is ott volt mikor segíteniük kellett rajtam. Ő is ott volt mikor öngyilkos akartam lenni a sok fájdalom, és bántás miatt. Akkoriban azt hittem, hogy a világon már semmi jó sincs YongGuk-on kívül, és ha ő nem lehet velem, akkor semmi értelme nincs az életnek. Mindenki bántott YongGuk miatt, de már akkor is bántottak mielőtt találkoztam volna vele. Ő volt az én mentsváram. Ő hozzá lökött az a sok szenny, amit nap, mint nap az arcomba dobtak. Az ő karjaiba éreztem magam jól. YongGuk és Dae húzott vissza a hídra, mikor le akartam ugrani. Véletlenül megcsúsztam mikor meggondoltam magam és nem sok kellett, ahhoz, hogy meghaljak, illetve, hogy ők is meghaljanak miattam. Sokkal tartozom mindkettőjüknek.

- Hogy mi van? - fordulok felé kiakadva. - DaeHyun! Azonnal meséld el!

- Nincs semmi bajom Jessi! - feláll. - Ne aggódj már annyit feleslegesen. 

- Mi az, hogy ne aggódjak feleslegesen? - felállok én is, vele szembe. - Tudod, hogy te meg YongGuk mennyit jelentek nekem. Ha bármi történik veletek, én abba bele halok. - csendesebb leszek, s lehajtom a fejem. DaeHyun sóhajt egy nagyot és közelebb lép hozzám.

- Tudom, de nem esett komolyabb bajom. Nézd. - felhúzza a pólóját és egy kisebb seb éktelenkedik izmos oldalán. - Épphogy csak súrolt. Nincs semmi bajom. - megérintem a sebét, és vélhetően a fájdalomtól, kissé felszisszen.  - Na, gyere ide. - kezemet leveszi testéről, és magához ölel. - Tudod, hogy vigyázok magamra, és arra a tökkelütött pasidra is. - nevet fel. - Kérlek Jessi, maradj nyugodt, mert ha te nyugodt vagy, akkor YongGuk is az, és hidd el, mindenki jobban jár így. - megpuszilja a fejem búbját és elenged. - Most mennem kell. Legyél jó!

- Nem úgy volt, hogy itt maradsz velem?

- De, csak eszembe jutott valami. - egy puszit dob felém, és mielőtt elköszönhetnék tőle, ő már az ajtót csukja be maga után. Visszahuppanok a fotelbe. Könyökömet térdeimre teszem, és tenyerembe temet arcom. Elgondolkodom a múlton és a jelenen. Szeretném, ha azok az emberek biztonságban lennének, akiket szeretek. Mindkettőjük hiánya felemésztene…

   YongGuk idegesen ront be a hálószoba ajtaján éjszaka. Felriadok, s felülök az ágyon, de ő nem foglalkozik vele, hogy épp felkeltett. Idegesen ül le az ágyra, a helyére, s leszedi magáról a cipőt, amit messzire dob el, és hangos koppanással ér földet, előbb az egyik, utána a másik. Felkapcsolom az éjjeliszekrényemen lévő kislámpát, s a fénye megtölti a szobát. Most már jól láthatom szerelmemet. Az ingét próbálja magáról letépni, és mérgelődik mikor nem sikerül magáról leszedni a nyakkendőt. Felállok és elé sétálok. Letérdelek elé és próbálok segíteni neki, de nem engedi. Megfogja a kezem és ellök magától, én pedig fenekemre esek. Arcvonásai meglágyulnak. A düh helyét félelem veszi át. Letérdel hozzám, s kezét nyújtja nekem.

- Sajnálom. - morogja.

- Ez nem bocsánatkérés. Én csak segíteni akartam neked. Ha van valami bajod, azt ne rajtam töltsd ki. - fel akarok állni, de nem engedi. Rám dől. Egyik kezét az egyik oldalamra teszi, a másikat a másik oldalamra, úgy tartva meg magát. Arca vészesen közeledik arcomhoz, de nem csókol meg. Ajkain közötti távolság alig párcenti.  

- Nagyon szeretlek. Sajnálom, hogy megbántottalak. - suttogja. Leheletétől kiráz a hideg. Behunyom a szemeim, és elképzelem, hogyan fekszünk az ágyba, hogyan kényeztet. - Te vagy a mindenem. - megrázom a fejem.

- Hagyj! Aludjunk!

- Nem! - megcsókol gyengéden, de pár perc múlva abba hagyja, mert nem viszonzom. Elváll tőlem. - Haragszol? - kérdezi csendesen.

- Nem, csak fáradt vagyok. Kérlek! Aludjunk! - feláll és segít felállni nekem is.

- Segítesz levenni a nyakkendőmet? - hangja továbbra is csendes marad, s bűnbánás jelenik meg benne. Oda lépek hozzá, s leveszem róla. Magamra teszem, s befekszem az ágyba. Huncut mosolyra húzódik ajka, mert tudja mi következik ezután. Leveszi nadrágját. Erekciója látszik, alig fér el méretes testrésze a bokszerében. Leveszi az inget és befekszik mellém. Nem mozdul, csak figyel, és én is figyelem őt. Húsos ajkai kiszáradtak. Megnyalom ajkaim, vágyom csókjára. Közelebb megyek hozzá és gyengéden megpuszilom száját. Behunyja szemeit és nagyot sóhajt.

- Szeretlek! - suttogom. Megpuszilja ajkaim. - Mindig is szeretni foglak. - újra megpuszil. - Tied vagyok. - megismétli előző tettét. - Akarlak! - suttogom kéjesen, ő pedig mohón megcsókol. Ledöntöm a csók közbe, és ráülök csípőjére. Nem szakítjuk meg egy percre se. Többet akarok belőle, még többet. Fenekemnél érzem, hogy mennyire kívánja. Elkezdem csípőm mozgatni rajta, miután elválok tőle. Halkan felnyög, én pedig tovább fojtatom.

- Hadd vegyem le magamról, már nem férek el benne. Utána kínozhatsz nyugodtan.  - bólintok. Lekászálódok róla és hagyom, hogy levegye magáról a felesleges ruhadarabot. Mikor eldobja, újra visszaülök csípőjére. - Várj! Gumi!

- Nem kell az. - lehajolok és gyengéden megcsókolom. Felegyenesedem, s mellkasát simogatom. Libabőrös lesz a kezem alatt és ezt tetszik nekem.  Élvezem a helyzetem, hogy most én uralom őt. Hatalmam van reakciói felett, és ez felbátorít. Leveszem magamról a nyakkendőt, s ugyan olyan huncut mosollyal nézek rá, mint ahogy ő szokott rám. - Emeld fel a kezeidet. - parancsolom neki. Felhúzza szemöldökét, s értetlenül néz rám. - Emeld fel a kezedet a fejed felé. - ódzkodik, de végül megteszi. Kikötözöm az ágy rácsához. Visszaülök rá, s gyengéd csókokkal halmozom el testét kínzás képen…